2009. május 13., szerda
2009. május 11., hétfő
Petőcz Tamás indulásakor – az a megtiszteltetés ért akkor, hogy első kiállítását én nyithattam meg egy rangos szentendrei galériában – a fiatalokra jellemző minden-akarással lépett a festészet szorítójába. Hogy miben volt ez megragadható? A valóság/világ bekebelezésének az intenzitásában, a nagyméretű vásznakkal való küzdelemben, a lázas nagy formák és erős szín-foltok keresésében, alkalmazásában. A lét-élmény rögtön absztrakciós formáiban jelent meg munkáin, szerette a látványos megoldásokat, vonzotta a dekorativitás. S amikor elhitte, mi több, elhitette, hogy győzelmet aratott a szakma és a megragadható valóság fölött, nyilván meg is állt egy pillanatra, hogy rákérdezzen: ha ilyen (viszonylag) könnyű volt, akkor mi is ebben a bonyolult. S feltehetően közelebb hajolt lehetséges témáihoz, saját lelke és életkiterjedése fölé hajolt, és azt látta, hogy a nagy formák, absztrakciók és látványok, színek és intenzív lüktetések alatt valami más is mozog, mint amit eddig tartott megfigyelésre érdemesnek: a létezés töredezettsége, szilánk-formáira szétesettségében pedig izgalmas, küzdelmes, és épp egyszerűségében roppant bonyolult szomorúsága.
Az absztrakciós lét- és művészetszemléletet fel kellett váltsa tehát egy egzisztenciális alapérzeteken nyugvó, azokra ráépítkező, kevésbé látványos, de feltétlenül megrendítőbb alkotói periódus.
Mostani érdeklődése az emberi arcra fókuszál. Arcai, illetve arcrészletei (mert soha nem kerül „képbe”az egész emberi fej) azonban nem arckép-képző elemek a vásznain (tologatós kockáin), hanem az egzisztenciális pillanat, a világba vetettség, a végtelenített emberi magány megjelenítői. Maszkok ezek, szomorúság-maszkok, színük akár a holtaké, tekintetük nincs, szemük vagy lehunyva, vagy nincs, hátrafelé, ürességbe, akár a semmibe tágul a szemüregük. Más világba, talán a másvilágba. A képek talányosságát növeli környezetük megválasztottsága, mely hol egy madár, hogy egy kockás kövezet, hol pedig törzséről leszakított kéz stb. formájában egészíti ki, vagy teszi hiátusossá a felületeket.
A nagy vásznak részletvilága, adott esetben a részletválasztás esetlegessége, adhatta az ötletet a fiatal művésznek a tologatós forma föltalálásához. Ezek a munkák gyermekjátékra emlékeztetnek. A nagyban megfestett képek apróbb, négyzetformájú változata sínek kombinációjára kerül, a befogadó tologathatja ezeken a síneken a tizenkét négyzetes képet egy téglalap-formára tervezett keretben. Így, gyakorlatilag, maga teremtheti meg, a képek szomszédságának számtalan kombinációjával a szüntelenül változó, mert változtatható (össz)képet, illetve az egyes kép(rész)együttesek hatását. Interaktív festészeti törekvések felé indult el tehát újabb munkáiban Petőcz Tamás, ami azt jelenti, hogy a magány és világba vetettség stációi után, illetve, ezekkel egy időben, új tényező jelent meg alkotói horizontján: a befogadó, aki maga is aktív részese lehet a mű – ebben a formájában befejezetlen és befejezhetetlen alkotás – létrehozásának.
Petőcz Tamás munkái már nem ígéretek, hanem beteljesülések; fiatal kora ellenére hamar rájött arra a művészi igazságra, hogy a megtalálás, rátalálás legfontosabb hozadéka a megújuló inspiráció – a további keresésre.
Zalán Tibor
Az absztrakciós lét- és művészetszemléletet fel kellett váltsa tehát egy egzisztenciális alapérzeteken nyugvó, azokra ráépítkező, kevésbé látványos, de feltétlenül megrendítőbb alkotói periódus.
Mostani érdeklődése az emberi arcra fókuszál. Arcai, illetve arcrészletei (mert soha nem kerül „képbe”az egész emberi fej) azonban nem arckép-képző elemek a vásznain (tologatós kockáin), hanem az egzisztenciális pillanat, a világba vetettség, a végtelenített emberi magány megjelenítői. Maszkok ezek, szomorúság-maszkok, színük akár a holtaké, tekintetük nincs, szemük vagy lehunyva, vagy nincs, hátrafelé, ürességbe, akár a semmibe tágul a szemüregük. Más világba, talán a másvilágba. A képek talányosságát növeli környezetük megválasztottsága, mely hol egy madár, hogy egy kockás kövezet, hol pedig törzséről leszakított kéz stb. formájában egészíti ki, vagy teszi hiátusossá a felületeket.
A nagy vásznak részletvilága, adott esetben a részletválasztás esetlegessége, adhatta az ötletet a fiatal művésznek a tologatós forma föltalálásához. Ezek a munkák gyermekjátékra emlékeztetnek. A nagyban megfestett képek apróbb, négyzetformájú változata sínek kombinációjára kerül, a befogadó tologathatja ezeken a síneken a tizenkét négyzetes képet egy téglalap-formára tervezett keretben. Így, gyakorlatilag, maga teremtheti meg, a képek szomszédságának számtalan kombinációjával a szüntelenül változó, mert változtatható (össz)képet, illetve az egyes kép(rész)együttesek hatását. Interaktív festészeti törekvések felé indult el tehát újabb munkáiban Petőcz Tamás, ami azt jelenti, hogy a magány és világba vetettség stációi után, illetve, ezekkel egy időben, új tényező jelent meg alkotói horizontján: a befogadó, aki maga is aktív részese lehet a mű – ebben a formájában befejezetlen és befejezhetetlen alkotás – létrehozásának.
Petőcz Tamás munkái már nem ígéretek, hanem beteljesülések; fiatal kora ellenére hamar rájött arra a művészi igazságra, hogy a megtalálás, rátalálás legfontosabb hozadéka a megújuló inspiráció – a további keresésre.
Zalán Tibor
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)